Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns, ford. Miklós Laura
Amikor Bellatint olvasok, mindig elveszettnek érzem magam; hiába nézek utána a rengeteg irodalmi, vallási és kulturális utalásnak, kutatom a szerző életrajzát vagy olvasok hozzá elméleti szövegeket, azok nem feltétlenül szolgálnak fogódzóként – a jelentés, mintha örökös mozgásban lenne, kicsúszik a kezeim közül. Éppen ezért tartom őt zseniális szerzőnek, így óriási öröm, hogy végre magyarul is olvashatunk tőle. Ráadásul nem is akármilyen kontextusban: a Jacobo, a mutáns egy új mikrokiadó, a Sonora első köteteként jelent meg, az alapító Miklós Laura fordításában. A kiadó neve az egyébként Bellatin által igen nagyra tartott Roberto Bolaño Vad nyomozók című regényének egyik helyszínére, az Egyesült Államok és Mexikó közt húzódó sivatagra utal: „Arturo Belano és Ulises Lima üldözőbe veszik az eltűnt mexikói költőt, Cesárea Tinajerot, miközben átszelik Sonorát. Az utazás során pedig mintha felcserélődne az út és a cél jelentősége. Mikrokiadónk hasonló célt tűz ki maga elé: megszállottsággal keressük az irodalmi kincseket”, olvashatjuk a honlapon. A kortárs latin-amerikai irodalom gyöngyszemeivel kecsegtető Sonora egy igen merész, nehezen emészthető szöveget választott katalógusa első köteteként, ráadásul egy itthon szinte ismeretlen, ám annál izgalmasabb szerzőtől, aki nemcsak hogy szívesebben publikál független kiadóknál, de egységes borítóval saját maga is kiadja és árulja könyveit (a szerzőről nem írok most bővebben, itt már megtettem).
Amikor felcsapjuk a könyvet, valójában egy folytonos változásban lévő szöveg harmadik – és közel se biztos, hogy utolsó – változatát olvassuk. Az első 2002-ben jelent meg spanyolul, egy kortárs mexikói fotóművész, Ximena Berecochea képeivel, melyek meg-megszakították a szöveget. Bár a magyar olvasó nem ismerheti meg ezeket a fotókat, melyek kétségtelenül befolyásolják az értelmezést, a történet ugyanaz maradt (Jacobo, a mutáns, 6–45.): az elbeszélő Joseph Roth egy apokrif, töredékeiben megmaradt szövegét (A határ)elemzi, önéletrajzi és vallási elemeket keres benne. Közben főszereplőjével, „a világ legegyszerűbb teremtményével” (12.), Jacobo Pliniakkal is megismerkedünk – aki olyannyira nem egyszerű, hogy nem csupán helyi rabbiként és egy fogadó tulajdonosaként funkcionál, de csempészmunkájának köszönhetően számos zsidót is kimenekít az orosz pogromok elől, később ő maga is az Egyesült Államokba menekül. Ott egy rituális fürdőzés során átváltozik: saját fogadott lányává, a hirtelen nyolcvanévessé lett Rosa Pliniansonná mutálódik, aki az egyre sokasodó tánciskolák fenyegetése ellen egy gólemmel venné fel a harcot.
Ha ez eddig nem lenne elég abszurd, egy bő évtizeddel később Bellatin regényét angolra fordítják, melynek során a fordító, Jacob (!) Steinberg hosszas levelezésbe kezd a szerzővel: a szöveg keletkezéstörténete felől érdeklődik, ugyanis a zsidó misztika számos elemét véli felfedezni a regényben. Ennek hatására Bellatin kibővíti a szöveget egy három részből álló, igen hosszas és zavarba ejtő kommentárral – ezt is tartalmazza a magyar kiadás. Először is a Jacobo el mutante keletkezéstörténetét ígéri elmesélni, ám ez a monológ – egy újabb elbeszélőé, akit először a szerzőnek vélünk, aztán kiderül, hogy valaki más – egy szúfi mester segítségével látott transz során tapasztalt látomások magyarázata: a narrátor nagyapjáról mesél, aki kísértetiesen emlékeztet Jacobo alakjára. A második hozzátoldás a szerző margószéli jegyzeteit tartalmazza: „Úgy gondolom, minden érdeklődőnek, aki eljutott eddig a pontig mind a Jacobo, a mutáns, mind a megírásáról szóló szöveg olvasásában, figyelembe kell venni egy sor alkotóelemet, amelyeket én, a szerző megfontolásra javaslok” (116.). Ezután egy rövid, szintén magyarázatot ígérő fejezet következik, amely az értelmezést hivatott segíteni. A Jacobo, a mutáns aztán egy újabb fordítói levéllel bővül, amelyben Steinberg sorra veszi a regény szereplői és saját felmenői közt felfedezni vélt párhuzamokat: meggyőződése, hogy ő nem más, mint a nagyanyja, Rose (!) Eigenmacht reinkarnációja. Gyakorlatilag így született meg a regény második verziója, a Jacobo reloaded, amelyet 2014-ben spanyolul, egy évvel később pedig angolul is kiadtak, ám ez utóbbi – mivel az adott nyelvterületen nincs előzménye – a Jacob the Mutant címet viseli. A szöveg mellett az illusztrációk is változnak: ezúttal a Bellatinnal többször is együttműködő, Mexikóvárosban élő magyar grafikus, Szkurka Zsuzsanna rajzai kísérik végig a fejezeteket.
A magyar kiadás egy harmadik „mutációt” szemléltet: az illusztrációk ezúttal elmaradnak, de az összes szövegváltozatot megkapjuk. Adott tehát egy folytonosan változó, szinte palimpszesztként egymásra rakodó írásokat – és elbeszélőket – tartalmazó könyv, melynek olvasása során – akár a Roth életrajzát és műveit kutató első elbeszélő – mi is rákényszerülünk a vallási és életrajzi párhuzamok vizsgálatára, beleértve a Bellatinra vonatkozó életrajzi elemeket is, hiszen nem csupán a kötet szerzője, de szereplőként is felbukkan. Ha végigvesszük a Joseph Roth által publikált könyvek címeit, rögtön kiszúrjuk, hogy van egy 1930-as regénye, a Jób (ford. Kertész Imre, Budapest, Európa, 1989, de van egy jóval korábbi változat is Hiob címmel, ford. Révay József, Budapest, Káldor, 1932). És lám, az eredeti kiadás alcíme Roman eines einfachen Mannes, „egy egyszerű ember regénye”, ami tökéletesen rímel Jacobo Pliniak már említett tulajdonságára: ő a világ legegyszerűbb teremtménye. Mindkét főszereplő kétkedik, szembeszáll Istennel, élete egy adott pontján megtagadja hitét. Sorolhatnánk a párhuzamokat, arra viszont nem kapunk választ, hogy – amennyiben pusztán újraírásról van szó – miért egy apokrif szövegre hivatkozik a bellatini elbeszélő, aztán pedig a szerzői kommentár narrátora miért a nagyapjáról beszél a Roth-regény helyett. Hamar belátjuk, hogy gyakorlatilag szét kell cincálni az egyébként is töredezett szöveget ahhoz, hogy kihámozzunk belőle valamit, hogy megértsük a benne – és egyébként a bellatini életművön is – végigvonuló, vissza-visszatérő motívumokat. Ezeket éppen az az elbeszélő mutatja fel, aki olyannyira bizonytalan a Roth-szöveg értelmezése kapcsán: nagy hangsúlyt fektet az intertextuális és -mediális utalásokra, a fordítás és az értelmezés motívumára, kapcsolatot keres Roth élete és művei között. És mivel a második elbeszélő is hasonlóképpen jár el – Jacobo és nagyapja életét veti össze –, aztán pedig Bellatin is megjelenik szereplőként, felmerül az olvasóban, hogy vajon a perui-mexikói szerző életrajza hogyan kapcsolódik Roth valós és apokrif szövegéhez.
Tegyünk is erre egy gyors kísérletet. Roth Jóbjában központi szerepet tölt be a főszereplő fia, Menuhim, aki fogyatékosan született, ám később „átváltozik”: felnőtt korára meggyógyul, és híres zenészként turnézik Amerikában. Ahogy Menuhim, Jacobo is mutáns, és a második elbeszélő nagyapja, sőt maga a narrátor is átesett valamiféle átváltozáson: „Akkoriban nem értettem, hogy [nagyapám] álma közben meghalt – akkor ezt mondták nekem, most már kétlem – vagy egy újabb átalakuláson ment keresztül” (49.), „[d]e Joseph Roth-tól eltérően, aki a zsidó vallást hagyta el a kereszténységért, én több átváltozáson is keresztülmentem” (53.). Bellatinról tudni kell, hogy egyfajta mítosz lengi körül mind a testi anomáliák, deformációk, mind a vallás kérdésével kapcsolatban. Magyarul is megjelent „Mario, a mutáns” című esszéje (ford. Miklós Laura), amelyben leírja, hogyan kapott NDK-s mutánsigazolást. A terhesség alatt édesanyjának is felírták a Contergant, azt a thalidomid-tartalmú gyógyszert, amely miatt az ötvenes-hatvanas évek fordulóján megannyi gyermek született fogyatékosan. Később aztán visszatér Németországba, hogy kártérítést követeljen, ám mivel édesanyja nem ott, hanem Peruban szedte a gyógyszert, csupán egy igazolást kap „mutánsságáról”. Ezt a történetet sok helyütt elmesélte már, legutóbb a spanyol El País folyóiratnak idén januárban, kiegészítve azzal, hogy régebben megmagyarázhatatlan rohamok is gyötörték. Tehát ahogy Roth szereplője, Menuhim, úgy Bellatin is – ahogy ő fogalmaz – „rendellenes gyerekként” született, majd később elsodródott családjától, és egy másik országban telepedett le (perui szülők gyermeke, évtizedek óta Mexikóvárosban él). Műveiben számos utalást találunk a szúfizmusra, a közösségi oldalakon megosztott képein pedig azt láthatjuk, hogy gyakran magára ölti a dervisek tipikus ruháját.
Természetesen ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a Jacobo, el mutante önéletrajzi ihletésű könyv lenne; Bellatin sokkal inkább az autofikciós műfajjal dolgozik regényeiben: az önéletrajzi utalások valójában azoknak a kulturális, művészeti és vallási referenciáknak a logikáját követik, amelyeket a szerző a valóság álarcaként (máscara de realidad) emleget a vele készült interjúkban (magyarul is olvasható egy az 1749-en). Olyan visszatérő elemekről van szó, melyek a valóságosság vagy valószerűség látszatát keltik a szövegben, azaz elhitetik az olvasóval, hogy egy valós helyről, személyről, műről beszél a – szinte mindig monologikus formában megszólaló – narrátor, és így éri el, hogy az olvasó a referenciákra fókuszáljon a „lényeg” helyett. A Jacobo, a mutáns is bővelkedik a valóság álarcaiban: a Roth életére és műveire való nyílt vagy rejtett utalások mellett a zsidó, a keresztény és az iszlám hitvilág kulcselemei is megjelennek, majd kiegészülnek Bellatin személyes mítoszával. Itt sem arra gondolok, hogy ezek az elemek ne lennének fontosak – nagyon is azok, hiszen segítségükkel villan fel a szerzői életművén végigvonuló, egyre inkább kikristályosodó, a dialektikus ellentmondások rendszerére épülő poétika.
Bellatin szövegei hemzsegnek a hol egyértelmű, hol burkolt metafikciós utalásoktól. A Jacobo, a mutáns sem kivétel: a hozzátoldott részekben rendre említést kap az ún. „mariótikus elmélet”, melyet nem másról, mint egy íróról, Mario Bellatinról neveztek el. A következő definíciókat találjuk: „Egyfajta gépes rendszer volt, amelyen keresztül a szerző által leírt szavak a logikától távol eső, de a valószínűséghez közeli eseményekben bontakoztak ki” (67.); „Olyan esemény[ekről van szó], amelynek során, ha a legkisebb és legelszigeteltebb cselekmény megtöri a megszokott rendet, irányíthatatlan káosz és egyre abszurdabb események láncolata keletkezik” (118.); végül pedig „egy olyan mechanikai rendszer, amelyen keresztül a Mario Bellatin nevű szerző által leírt szavak a logikától távoli, de a valószerűséghez közeli cselekményeket idéznek elő” (133.). Ezekben az önleleplezésként ható mondatokban is feltűnik a „valószerűséghez közeli események”, azaz a valóság álarcainak említése, melyek nem csupán a diskurzus mesterkéltségére, tudatosságára hívják fel a figyelmet, de a mű keletkezéstörténetének is szerves részét alkotják.
A könyv végén olvasható fordítói levél is felvonultat olyan motívumokat, amelyek értelemzési kulcsként szolgálhatnak számunkra. Szó esik a mutációról – „a szereplők nem rendelkeznek stabil identitással” (140.) –, vagyis a Bellatin műveivel foglalkozó kritika jelenleg egyik legfontosabb kérdésköréről, a képlékeny, „folyékony” identitással rendelkező szubjektum használatáról. Jacob Steinberg addig merészkedik, hogy nem csupán a regénybeli szereplőket, de az olvasót is ebbe a kategóriába sorolja: „a Jacobo, a mutáns megértését segítő egyetlen mechanizmus: átadni magunkat az állandó átalakulás állapotának. / Mindig folyamatos mutációban lévő olvasónak kell maradni” (152.). Bár nem kapunk arra vonatkozó gyakorlati tanácsot, hogy ezt hogyan érjük el, éppen ezért én a szerzői poétika felől kísérelném meg értelmezni az olvasó mutációját. A regényben megjelenő – az elbeszélőket, a szereplőket, az identitásokat érintő, testi és nemi – átváltozások, az egymásra rétegzett szövegek módosulásai olyan törésvonalakat alkotnak, amelyek kreatív erővel hatnak, új jelentések és kontextusok, olykor „abszurd, értelmetlen valóságok felé” (140.) nyitnak. A szöveg így az olvashatatlanság felé tendál, hiszen bár hemzseg a konkrét utalásoktól, a jelentés mégis homályba borul.
A diskurzus felépítése tehát egyszerre logikus és logikátlan, a szöveget érintő mutációk, átváltozások, metamorfózisok ellehetetlenítik a lineáris olvasás és a hagyományos értelmezés lehetőségét. A „valóságszerűséghez közeli események”, valamint a kulturális, vallástörténeti, történelmi és irodalmi utalások jelenléte vitathatatlan, felmutatásuk ugyanakkor homályossá, érvénytelenné teszi őket. Ezt jól példázza Jacobo személye, aki sorra megszegi a vallási élet és rituálék előírásait – de talán éppen ez, a hagyományoktól való eltérés teszi számára lehetővé a mutációt. Bellatin kisajátítja és reszemantizálja, új jelentéssel látja el – többek között – a zsidóság eszmetörténetének egyes elemeit; ilyen például a zsidó irodalomban rendre visszatérő mitikus teremtmény, a gólem esete. Ahogy arról Földes Györgyi is beszámol (Test–Szöveg–Test. Testreprezentációk és a Másik a szépirodalmi alkotásokban, Budapest, Kalligram, 2018), ez a sárból gyúrt, emberhez hasonlatos teremtmény funkcióváltozáson megy keresztül az évszázadok során: míg eleinte a zsidó közösséget hivatott megvédeni az antiszemita pogromoktól, később a teremtés aktusára helyeződik a hangsúly. Bár Bellatin regényének első felében rendre előkerülnek az orosz pogromok, a gólem megalkotása nem Jacobo, hanem Rosa Plinianson ötlete, aki az agyagszobor segítségével szándékozik megvédeni az egyre modernizálódó zsidó közösséget a tánciskolák fenyegetésétől. A szerző ezzel látszólag banalizálja a gólem alakját, ugyanakkor új jelentéssel is ellátja, legalább is a regény egységét illetően, melyet egy – sár helyett – szavakból összeollózott teremtményként, egyfajta gólemként értelmezhetünk. Ez esetben a gólem természetesen nem mint agyagszobor, hanem a Földes által említett teremtést, méghozzá az írás–fordítás–értelmezés általi teremtést hivatott jelképezni.
A modernizáció és a hagyományőrzés kapcsolata, ütközése visszatérő motívum Bellatin regényeiben. A folytonos mutáció felé nyitó, a szerteágazó cselekményszálak által rizomatikus struktúrát alkotó szöveg ezáltal egyszerre tematizálja és bontja le a kulturális és irodalmi konvenciókat, de ez a folyamat a regényformát is szétrobbantja: nem késztermékként, hanem folytonos változásban lévő, a szó materialitására támaszkodó, mégis „élő” entitásként tételezi a szöveget. Ez a nyitott forma nem csupán a szóban forgó kötetre, de az egymásba fonódó kötetek alkotta szerzői életműre is vonatkozik, eleget téve annak az elvárásnak, hogy minden könyve egy és ugyanaz a könyv legyen. Mindezek fényében telitalálat a Sonora első kötete; érdeklődéssel várom, hogy milyen „irodalmi kincsek” gyarapítják majd a kiadói katalógust, és hogy vajon mit gondolnak a magyar olvasók a kortárs spanyol nyelvű irodalmak egyik legfontosabb alkotójáról, erről a bizonyos Marióról, a mutánsról.
Mario Bellatin: Jacobo, a mutáns, ford. Miklós Laura, Siklós, Sonora Kiadó, 2020.
Hozzászólások